1. A nagy titok

  A lány a konyhapultom ült, előtte pedig barátja, Charlie Weasley állt kacér mosollyal az arcán. A lány hátradöntötte a fejét a falnak, és elnevette magát, amikor a varázsló odahajolt a hasához és puszilgatni kezdte, majd pajkosan, óvatosan megcsípte.
 - Már megint azt csinálod - nevetett a boszorkány, és barátjára nézett, pontosabban vőlegényére, bár ez még titok volt.
 - Nem tudom kordában tartani magam, tudod jól - emelte fel fejét a fiatal lányra a férfi, és rávigyorodott.
  Könyökével a lány lába közt, a pulton támaszkodott, így felsőteste jóval lejjebb került, mint ahol lennie kellett volna magasságából adódóan, nyakát lejjebb eresztette, hogy barátnője hasával legyen egy vonalba. Tudta, hogy a boszorkány nem nagyon szereti ezt, de amióta megtudta, hogy gyereket vár tőle, nem tudta kordában tartani érzéseit, amiket volt, hogy ő maga sem értett. Egyszerűen nem tudta visszafogni magát, amikor azt érezte, most azonnal - minden ok nélkül - fel kell kapnia a lányt és meg kell pörgetnie. De volt egy olyan este is, mikor kiment a házból éjjel levegőzni, és látta, hogy szerelme kint ült a verandán, az egyik széken, és a vihart nézte - imádta a vihart -, majd egyszer csak azon kapta magát a férfi, hogy már nem az ajtófélfának támaszkodva mosolyog rajta, hanem a lány az ölében ül, ő pedig cirógatja, becézgeti a lány hasát. Tudta, ott van az ő picije is. Az ő vére. Soha nem helyezett nagy hangsúlyt a vér továbbadására, most mégis elöntötte a boldogság, amit az okozott, hogy lesz egy apróság az életében, akinek ő hozzájárult az létezéséhez, és az ő vére csordogál az ereiben.
  A lány csak ült, fejét ismét a falnak támasztotta, szemét behunyta. Az igazság az volt, hogy a férfivel ellentétben, ő először nem örült a babának, persze ezt semmi pénzért el nem árulta volna párjának, akivel madarat lehetett fogatni a hír hallatán. El sem tudta képzelni, hogy valaki van benne, egy másik test, aki benne növekszik. Mikor kislány volt folyton arról álmodozott, milyen is lesz a jövője. Hogy majd össze fog házasodni egy kedves fiatalemberrel, aki majdnem egykorú vele, aki szereti őt tiszta szívéből, és elfogadja, hogy nem akar biológiai gyereket, mert fontosabbnak, nemesebbnek tartja az örökbefogadást. Azonban ahogy cseperedett fel, elérte a tinikor végét, be kellett látnia, hogy elég kevés az esélye annak, hogy talál egy ilyen férfit, és rájött arra is, hogy csupán fél. Nagyon fél. A terhességtől, a szüléstől. Az egésztől retteg. Meg aztán belesétált az életébe Charlie Weasley, aki hat és fél évvel idősebb nála, hat testvér lévén pedig eléggé család centrikus fiú. Két hónapja tudja, hogy terhes, de csak nem rég barátkozott meg a gondolattal.
  Persze ezt Charlie is észrevette, de nem tette szóvá, hiszen belátta, hogy egy nőnek sokkal nagyobb kihívás a gyerekvárás, mivel magában hordja, táplálja, majd megszüli. Egy férfinak ez könnyebb bárhonnan is nézem - döntötte el a férfi. Felnézett a kismamára és melegen elmosolyodott, ahogy meglátta, milyen arccal ül ott előtte. Ez a pihenő arckifejezése volt, ilyenkor már csak egy hajszál választotta el az alvástól. Milyen aranyos, milyen apró, és milyen fiatal - gondolta a varázsló akaratlanul is. Kapcsolatuk elején nem volt biztos abban, hogy ez mennyire jó partnerének, mégis csak egy kislány volt hozzá képest.

  A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában találkoztak először, mikor az akkori legendás lények gondozása tanár felkérte, hogy egyik óráján meséljen a diákoknak a munkájáról, és a sárkányokról. Egy hatodéves, griffendéles osztálynak kellett beszámolót tartania. Ott állt köztük Ő is. Anna. Mindenki sebesen jegyzetelt, vagy itta a szavakat, amik elhagyták Charlie száját, ellenben a kis szőke firkálgatott valamit, és ez felkeltette az érdeklődését, vajon mi lehet érdekesebb annál jelenleg, amit ő mond, mert törekedett rá, hogy ne olyan sablonokat mondjon, mint például az, hogy mikor etetnek, vagy az általános dolgokat. Vitt bele egy kis izgalmat is. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a szőkeség időről időre megáll, majd firkál tovább. Az óra végén odasétált hozzá, és megszólította.
 - Szabad megtudnom, mi volt érdekesebb nálam? - hangja nem árulkodott dühről vagy szemrehányásról. A kislány ráemelte barna szemeit, amik olyan sötétek voltak, hogy feketének is mondhatná őket.
 - Hasonlít? - grimaszolt szégyenlősen a diák és egy lapot nyújtott a varázslónak. Egy Magyar Mennydörgőt ábrázolt, de tökéletes pontossággal. Erről a sárkányról beszélt nagyon sokat. - Láttál már sárkányt? - tátotta el a száját Charlie, mire a lány megrázta a fejét.
 - Csak próbáltam követni, amit mondasz - vont vállat erősen gesztikulálva.
 - Tökéletes - suttogta a férfi teljesen elképedve.
 - A tied lehet - felelte egykedvűen Anna, majd felpattant és búcsút intve a még mindig döbbenet hatása alatt álló fiúnak elszökdécselt a kastély irányába. A férfi csak állt ott, és hol a távolodó alakra, hol a mesterműre nézett. Ezután még sokszor találkoztak. Először a rajzokról és a sárkányokról beszéltek, majd szép lassan feloldódtak.

 - Min agyalsz annyit? - mikor a férfi feleszmélt, látta, hogy Anna nagyra nyitott, gyönyörű szemekkel őt vizslatja kíváncsian. A lány kezét felemelve végigsimított vőlegénye arcán, mire az szemét behunyva belehajtotta fejét az apró kezekbe.
 - Nem érdekes - suttogta ismét a lányra nézve, és ezzel a mondattal egy időben kinyílt a bejárati ajtó, s egy eléggé nagy csapat tódult be rajta.
  Megjöttek a vendégek. Itt az egész Weasley-família. Mr. és Mrs. Weasley, Bill a feleségével, Fleur-rel, Percy, George, Ron a barátnőjével, Hermionéval, és Ginny a barátjával, Harry-vel. Mrs. Weasley rögtön a konyhába sietett, ahol ott találta a fiát, aki gyorsan lerántotta Anna pólóját, hogy eltakarja a lányt, aki gyorsan, pironkodva leugrott a pultról.
 - Bocsánat, kedveseim - somolygott az asszony, de látta, hogy egyáltalán nem sajnálja. - Talán korán érkeztünk?
 - Nem, anya, egyáltalán nem - mosolygott Charlie, és miután megpuszilta édesanyját, átkarolta kedvesét. - Menjünk a nappaliba.
  Azzal átsétáltak, és üdvözölték a vendégeket. Molly Weasley illedelmesen bemutatta Annának Harry-t, Ront, és Hermionét.
 - Ne fáradj, Molly, ismerem őket már - mosolygott a lány, bár kissé feszengett emiatt az ismeretség miatt. Elmesélte, hogy anno a kviddicscsapat kapitánya volt, így együtt játszott a szemüvegessel, aki miatt megismerte a másik kettőt, de azt nem említette, hogy Hermionéval barátokká is kovácsolódtak az alatt a pár év alatt annak ellenére, hogy volt köztük két év. Amikor beszéltek, teljesen őszintén mondtak el mindent a másiknak, bár nem találkoztak gyakran, csak hetente maximum négyszer.
 - Oh, értem – illetődött meg az asszony. – Na, de meséljetek valami jót, mi van veletek, gyerekek?
 - Hát – kezdte Anna, aki felnézett kedvesére. Charlie átkarolva menyasszonyát, annak hasára tette nagy tenyerét, fejét pedig a lány fejére. – A helyzet az, hogy nemsokára…

 - Megkértem Anna kezét – hadarta egy szuszra közbevágva a lány mondandójába. Kezét a magasba emelte, amolyan „megadom magam” stílusban, számított Anna reakciójára. A lány megfordult, és mellkason vágta. – Bocs, édesem, de nem bírtam ki – nevetett a férfi, és megcsókolta menyasszonyát. Eközben Mrs. Weasley kitárt karokkal elindult feléjük, majd szoros ölelésbe zárta őket. Az ő példáját követte Arthur Weasley, a többiek viszont csak nevettek, és tapsoltak. Charlie ismét átkarolta a lányt, és szólásra nyitotta a száját, huncut vigyor terült szét az arcán, kezét megint Anna hasára tette, ami Bill figyelmét sem kerülte el.
 Ugyanarra a csintalan mosolyra húzta a száját. Ő már tudta.
 - Mondtam, hogy nekem hamarabb lesz – vigyorgott Charlie, szavait Billnek címezte.
 - Győztél, haver – sétált oda Bill, és kezet rázott fivérével, majd arcon puszilta a szőkeséget. – Gratulálok, Törpilla.
 - Köszi – somolygott.
 - Valaki elárulná, mi folyik itt? – lépett oda Ron, de a többiek is kérdőn figyeltek.
 - Nagybáty leszel, Ron – nevetett Bill. – Az van itt!
  Így derült hát ki, hogy Anna gyereket vár a sárkányos Weasely-től. Az első döbbenetet felváltotta az óriási öröm. Mikor azonban Hermione ment oda hozzá, ő fejével intett, hogy jöjjön vele. A konyhában megálltak, Anna a lány felé fordult, és nekiszegezte.
 - Mondjad – fonta karba a kezét kissé türelmetlenül.
 - Mit? – értetlenkedett Hermione.
 - Láttam, hogy valamit mondanál, de nem akarsz megbántani. Mondd!
 - Hát jó – sóhajtott, és belekezdett. – Tudod, kicsit furcsa titeket együtt látni. Hiszen veled jártam Roxfortba, ha nem is egy évfolyamba, de egyszerre voltunk ott, és, hát… Furcsa. De nem ellenzem, nehogy azt hidd, csak… Furcsa. Nem tudok jobb szót, megbocsáss, de nem tudok.
 - Megértem – enyhült meg a nő. – Az elején nekem is furcsa volt, hidd el.