3. Emlékük örökké él

Másnap reggel, mikor Anna felébredt, Charlie már nem volt mellette az ágyban, de erre számított is. Charlie korán kelő. Kimászott az ágyból, s alvópólóját nyár lévén rövidnadrágra és ujjatlanra cserélte. Éppen végzett, mikor kopogtak. Biztos volt benne, hogy az egyik vendég, Charlie nem kopogna. Kiszólt, hogy bejöhet az illető, s egy pillanattal később Bill lépett be.
 - Szia - mosolygott a férfi.
 - Szia.
 - Lassan megyünk - mondta Bill, s tekintetét végigvontatta az előtte álló nőn. - Nem is tudtunk még beszélgetni. Mármint ketten, egyedül.
 - Hát, igen - vont vállat a lány. - Ez az átka a nagy családnak.
 - És, hogy vagy? - ült le a hálóban lévő fotelbe a férfi, mintha otthon lenne. - Mármint úgy igazán.
 - Jól vagyok - vonta fel a szemöldökét a lány, s helyet foglalt a másik fotelben.
 - Anna - Mintha megróná, mert rossz volt, úgy mondta ki a nevét. - Én vagyok az. Bill. Emlékszel még?
 - Persze - kuncogott Anna, s megfogta barátja kezét. - Köszi. Tudom, hogy rád számíthatok.
 - Meg Charlie-ra is - emlékeztette.
 - Tudom - mosolygott, és elengedte a férfit. - Még mindig félek egy picit, pedig ez már a harmadik hónap vége. Érted? Ennek nem egyre szebbnek, és jobbnak kéne lennie? Egyre anyásabbnak kéne éreznem magam, nem?
 - Anna, ahogy te mondtad: ez a harmadik hónap. Még csak a harmadik - hangsúlyozta. - Belejössz. Ismerlek - vigyorodott el. - Jó anya leszel. Tökéletes.
 - Biztos? - somolygott a lány, szerette, mikor a férfi így néz rá, ilyenkor még mindig gyereknek érezte magát.
 - A legjobb anya leszel, akit a kis törpe csak kívánhat - mondta, s felállt. Invitálta Annát is, majd együtt indultak ki a szobából. - Ha meg nem, bármikor átveszem... Hé!
  Persze, ezt csak cukkolásból mondta, s el is érte célját. Anna ellazult, felnevetett. Lökdösni kezdte a lépcsőn, nevetve futottak le. A nappaliban éppen búcsúzkodott a népes Weasley família, mikor nevetve leértek. Bill átkarolta Fleurt, és kezet fogott öccsével.
 - Aztán ügyesen, öcskös - vigyorgott. - Ne feledd, mit mondtam, Pilla - nézett Annára, majd miután az bólintott, megfordultak, és kimentek az udvarra.
 - Drágám, ha bármire szükséged van, bátran gyere hozzám, rendben? - ölelte meg Mrs. Weasley Annát, majd Charlie-hoz fordult, s megkeményítette arcvonásait. - Te meg vigyázz rá - mondta szigorúan, és kicsit erősebben megpaskolta fia arcát.
  Fél órával később már ismét ketten voltak. Anna elindult, hogy leszedje az ágyakról a huzatot, azokban a szobákban, ahol a vendégek aludtak. Már az utolsó ágyat is lehúzta, és a szennyesládába dobta, mikor észrevette, hogy vőlegénye egy mukkot sem szólt a vendégek távozása óta, s nem is hallotta, hogy motoszkálna. A teraszon találta meg. Az egyik székben ült csendesen, és a kertet nézte. Anna lassan közelebb araszolt, kezét a szék háttámlájára téve megkerülte azt, s végül helyet foglalt a férfi ölében, aki mosolyogva átkarolta, de még mindig gondolataiba mélyedve bámult maga elé.
 - Min töröd a kobakod? - kuncogott a lány, s megsimította Charlie enyhén borostás arcát. A férfi felé fordult.
 - Lassan vissza kell mennem dolgozni - mondta. Anna számított erre, próbált felkészülni, de azért szomorú volt, hiszen mikor párja dolgozik, hetente talán háromszor vagy négyszer jön haza csak aludni, azt is miatta, ha ő nem lenne, talán nem is jönne haza.
 - Tudom - végül csak ennyit mondott a nő, holott legszívesebben marasztalta volna a végtelenségig.
 - De nem akarlak itt hagyni... Főleg most - nézett a lányra keserűen Charlie.
 - Tudom - mosolygott Anna, s ismét megsimította a férfi arcát, hogy magára vonja annak figyelmét, s szemébe nézhessen. - De muszáj dolgoznod - vont vállat még mindig mosolyogva. - Különben nem lesz a kis törpének ruhája, pucéran márpedig nem járhat a gyereked. Charlie nem tudta, mit mondhatna. Anna most először nyilvánította ki őszintén, hogy örül a gyerekének. Az ő gyerekének! Magához vonta, és forrón megcsókolta, Anna pedig élvezte ezt a csodás pillanatot, ami nem gyakran adatott meg a közelmúltban.

  Anna a tornácról nézte, ahogy vőlegénye dehoppanál a közeli erdő fái között, ahol már nincs hoppanálásgátló bűbáj, s még akkor is ott állt, mikor a férfi már eltűnt, egyre csak nézte azt a helyet, ahol egy pillanattal ezelőtt még ott volt. Aztán sarkon fordult, és bement a házba. Anna nem tudta, mihez kezdjen magával egyedül, de valamit csinálnia kellett, hisz napokig egyedül lesz, nem lenne jó, ha ezek a napok vánszorogva telnének el. Ha jól érzi magát, gyorsabban fog múlni az idő is.
  Akaratlanul is Jeffrey jutott eszébe. Jeffrey mindig is jól tudta, hogyan vidítsa fel a lányt, mindig jól kijöttek, imádták egymást. De a háború óta... Azóta nem beszélgethettek. Jeffrey meghalt. Hirtelen felindulásból Anna megragadta a ház kulcsit, s mielőtt bezárta az ajtókat, az ablakokat is jól becsukta, biztos, ami biztos. Ezután gyorsan átvágott a kerten, s ott hoppanált, ahol nemrég Charlie is.
  Mikor kinyitotta a szemét, egy temető előtt állt. Hatalmas, acélrózsákkal díszített, zárt vaskapuja távol tartotta a kíváncsiskodó muglikat, de a mágusok jól tudták, hogy egyszerűen át kell sétálni a kapun, s már bent is vannak a gyönyörű temetőben, amit az egyszerű muglik elhagyatott, kopár helynek láttak, ami mintha üvöltötte volna, hogy maradjanak távol tőle. Tehát Annának nem volt más dolga, mint keresztülsétálni a vason, s már bent is volt.
  A kinti, fullasztó hőséget felváltotta a kellemes meleg és a lágy szellő suttogása. A lány mindig szeretteihez sietett, ha itt járt, de most nem kellett rohannia, így jól megtudta nézni azt, amit eddig nem. A dús, rózsaszín virágú japáncseresznye fákat, amik két sírsor közt lettek ültetve pár soronként, s a lágy füvet is érezte szandálján keresztül. Hallotta a madarak énekét -, mert ez valóban inkább ének volt, mint csicsergés. Lassan indult a sírsorok közt. Rengetegen feküdtek itt, a háború hősi hallottai számára kialakított temetőben, s Anna el sem tudta képzelni, milyen lenne, ha ez a sok ember itt mászkálni - biztos fullasztó lenne még itt, a szabadban is. A sírköveken aranyszínű felíratok díszelegtek, egy-egy kedves, személyes szó vagy mondat.
  Az első ismerős személy, akihez elért, Remus Lupin volt. Jaj, Remus. "Egy szőrös kis probléma" felírat díszelgett a kövön. Ez a pár szó ki is fejezi, milyen élete volt: mindig gonddal teli, de boldog, s az, hogy legjobb barátja mondogatta mindig ezt gyerekkorukban, az csak teljesebbé tette ezt a látványt. Anna keserű mosollyal az arcán végigsimított a kövön, s haladt tovább.
  A következő síron csak egyetlen egy szó állt. Egy név: "Szipák". S a kő tetején egy fekete, kutya alakú szobor ült nyelvét lógatva, mintha vigyorgott volna. Ez az egy szó mindent elmondott Siriusról is. Hogy mennyire keserves volt élete második fele, s mégis milyen hűséges volt mindhalálig. Anna legkorábbi emléke három éves korából származik, akkor már ismerte a fiút. Sirius tizenkilenc éves volt, mikor először találkoztak. Szüleik gyakran folytattak véget nem érő, gyerekek számára unalmas eszmecseréket, s erre porontyaikat is szíves örömest elcipelték, s Siriust is kötelezték erre nagykorúsága ellenére, bár utólag visszagondolva, Anna szerint Sirius apja valamilyen bűbájjal vette rá, hogy ezekre titokban eljárjon - mert kétség sem fér, hozzá, erről senki nem tudott. Mivel mindketten nemes és nagy múltú családból származtak, szüleik eltökélt szándéka volt, hogy összeházasodjanak, ha a lány eléggé felnő hozzá, elvégre mit számít az a tizennyolc év korkülönbség? És így a drága barátnők is közelebb kerülnek egymáshoz. Persze Sirius tiltakozott, ő nem akart házasodni. Meg aztán közbejött az, hogy Azkabanba került huszonegy évesen, mikor a lány három éves volt. A szülők időközben lemondtak erről a lehetetlen házasságról, és tovább léptek. Legközelebb tizenhárom év múltán találkoztak, s megbeszélték, hogy ez a házasság dolog mekkora hülyeség volt. Barátok lettek. De nem sokkal később ismét elváltak útjaik: Sirius meghalt. Annának belesajdult a szíve, ha arra gondolt, hogy egy üres koporsó van eltemetve ide. Fájdalmasan elmosolyodott, magában elköszönt barátjától, s tovább ment.
  Nem sietett sehova. Pár sírral arrébb aztán rábukkant ex-osztálytársára. Fred Weasley. Mindig is jól kijöttek, nem voltak kebelbarátok, de kedvelték egymást. Jaj, Fred! Az pedig, hogy Anna összejött Charlie-val, csak közelebb hozta őket egymáshoz. "A csíny letudva!". Még ez a kis szöveg is annyira fredes volt, megmosolyogtatta a lányt, aki persze tudta jól, mikori, és honnan ered ez a mondat.
  Nem sokkal Fred után következtek a rokonai. Jeffrey. A bátyja. Jeffrey mindig megmosolyogtatta, mindig vidám volt, legalábbis annak mutatta magát, de Anna jól tudta, hogy őt is megviseli a háború. Leült Jeffrey sírja mellé a fűbe.

 - Szia - kezdte. - Lehet, hogy nevetséges a szituáció, de akkor is muszáj beszélnem hozzád. Képzeld, gyerekem lesz - újságolta, s a kifejezésre elmosolyodott. Csak most fogta fel igazán. - Ma léptünk a negyedik hónapba, talán két hónapja jöhettem rá, de Charlie csak nemrég tudta meg. Féltem. De azt hiszem, most már elfogadtam. Annyira jó lenne, ha itt lennél, tudnád, mit kell mondani - szünetet hagyott. - Kíváncsi vagyok, lány vagy fiú lesz.
 - Ha fiú, nevezd el rólam - kuncogott fel hirtelen valaki a lány mögött. Anna ijedtében felpattant, és megpördült, látni akarta, ki az, aki félbeszakítja, s beleszól a "beszélgetésbe". Nem hitt a szemének, szíve kihagyott egy ütemet.
 - Jeffrey? - ráncolta a homlokát.
 - Szia, Húg - vigyorgott.
 - De... Hogy... Én... - dadogott.
 - Nem tudom, hogyan, de ne is kérdezd, úgy érzem, nem maradhatok sokáig. Annyira örülök, hogy látlak - Anna kinyújtotta karját, hogy megölelje bátyját, de keze átsiklott rajta. Szellem.
 - Hiányzol - szólalt meg egy idő után a lány, mikor nem tudta, mit mondjon, s hagyta, hogy legördüljön arcán egy könnycsepp. - Nagyon.
 - Te is - keserű mosoly jelent meg a fiú arcán. - Mesélj még valamit az életedről. Mármint azon kívül, hogy neked és Charlie-nak gyereke lesz. Nagyon örülök nektek! Bár kicsit furcsa, be kell, hogy valljam.
 - Nekem is, nyugi - mosolygott a lány, miután túltette magát azon, hogy nem érhet bátyjához. Örült, hogy legalább látja. - Charlie-val össze fogunk házasodni...
 - De, ugye nem csak a gyerek miatt?
 - Nem, dehogy is! Még azelőtt kérte meg a kezem, hogy megtudta volna, mi a helyzet - akaratlanul is hasára tette kezét.
 - Helyes, különben halálra kísérteném - viccelődött, de a lány nem nevetett. Nem tudott derülni bátyja halálán. Már két év telt el. Soha nem fog tudni nevetni, ha bátyja szóba kerül, s ezt Jeffrey is látta. Aztán hirtelen összerezzent, s ijedten körbenézett. - Mennem kell - mondta, s mosolyt erőltetett az arcára. - Biztos találkozunk még, Húg - vigyorgott. - Nem szabadulsz...
 - Nem is akarok - mosolyodott el a lány, s kinyújtotta a fiú felél a karját, holott tudta, csak átsiklana rajta a keze. De nem érte el, mert mire ujjait a fiú arcához emelte, addigra Jeffrey eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Már ott sem volt, s Annának olyan érzése támadt, mintha ez a beszélgetés, ez a röpke idő nem lett volna több furcsa látomásnál. De megtörtént! És erről összefacsarodott szíve és lelkében tátongó üresség biztosított.
  Nem tudta, mit tegyen most. Menjen tovább? Vagy maradjon itt? Esetleg hoppanáljon haza? Nem sokkal később, mikor már biztos volt, hogy Jeffrey nem fog visszajönni, tovább haladt a sírok között.